„Az Igazság Lelke...”

(Jn 16,13)

Olyan világban élünk, ahol szinte mindenki magasra, egyre magasabbra akar törni. Természetes vágya ez az embernek. De úgy akarunk sokszor fölemelkedni, hogy megfeledkezünk arról, hogy nem vagyunk urai ennek a világnak, csupán gondozói, felelősei. Ősrégi bibliai példázat a bábeli toronyépítés: az emberek fölemelkedésének, kiemelkedésének, nagyra törésének örök példázata, akik így szóltak: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér.” (Teremtés könyve 11,4) Az eddig egy nyelvű, egymást értő emberek nyelve megzavarodik, amikor megfeledkeznek arról, hol van az ő helyük ebben a világban.

A Lélek kiáradása az apostolokra mintegy ellenpont a bábeli nyelvzavarra. Apostolokról, tanítványokról van szó, akik Jézus tanítását hallgatták, megismerték. Olyan emberekről van szó, akik Jézus életének tanúi voltak, de reményeik szertefoszlottak. Ezek az emberek találkoztak Jézussal a kereszthalál után: megtapasztalták, hogy Jézus él, - de gyengék voltak ahhoz, hogy kimenjenek az emberek közé, és elmondják mindazt, amit láttak és hallottak. Jézus a húsvéti hajnal után többször megszólította őket, amikor találkozott velük, és bátorította őket: Békesség, ne féljetek!

Pünkösd ünnepén az eddig bátortalan, félénk, nagyon emberi módon viselkedő tanítványok megkapják a Lélek erejét. Bátran az emberek közé mennek, beszélnek, - és mindenki, a soknyelvű világ érti őket, mindenki a saját nyelvén. (ApCsel 2,8)

Egy összezavarodott, egymást nem értő, sőt sokszor érteni sem akaró világban élünk. Annyi minden foglalkoztat bennünket: s amikor saját érdekeinket minden áron képviselve ki akarunk törni a többiek közül, megzavarodik a nyelvünk, érzéketlenné, értetlenné válunk. S amikor igazságot kellene képviselnünk a nyilvánosság előtt, bátortalanok, félénkek, szorongók vagyunk. Egy lélektelen, darabjaira hulló világban Lélekre, egységre van szükségünk. Egy megfélemlített, szorongó világban bátorságra, erőre van szükségünk. A keresztény ember számára sokat mondó Jézus bíztatása: Békesség! Ne féljetek! És az ember szeretné kitárni a szívét az erőt adó Lélek előtt, az egység Lelke előtt, aki elvezet a teljes igazságra.


Amikor még sötét volt

„Egy életem, egy halálom…” Egyszeri és megismételhetetlen életünkben – akár akarjuk, akár nem – szembe kell néznünk a pusztulás tényével. A halállal. Ami nélkül nincsen élet. Titkok erdején át visz az ember útja – mondhatjuk mi is. A titkok erdeje olyan, mint a labirintus: kiutat találni magunktól nagyon nehéz. Legnagyobb gondjaival minden ember a végsőkig magára marad, s megérthetjük Jézusnak a kereszten kimondott, mélyen emberi szavait: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)

Mert elhagyja az embert annyi minden. Hiába gyűjtöttem kincset és tudományt, a tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak. A barátok elszélednek, a hozzátartozók elhalnak, fizikai erő és hajdan-volt tekintély sem ér semmit, amikor az embernek szembe kell néznie a végső kérdéssel: egyáltalán lesz-e tovább?

„Azt reméltük, ő váltja meg Izraelt” – mondják a hazafelé bandukoló, csüggedt tanítványok, akik látták a pusztulást, s megtapasztalták, hogy szertefoszlottak az emberi remények. (Lk 24,13-35) Ők még nem a saját halálukkal néznek szembe, de elég keserves tapasztalni, hogy népük reménye semmisült meg a kereszten. Hiába volt az ujjongás, látva a jeruzsálemi bevonulást. A kereszten két gonosztevő között meghalt az Úr.

Követ hengerítettek a sírra, amelybe Jézus testét helyezték. Egyszer s mindenkorra, véglegesen lezárult egy élet, halott a Mester, Izrael országa helyre nem áll. Mi lesz velünk?

Húsvét vasárnap, kora reggel, amikor még sötét volt… Igen, a sötétben indul el Mária Magdolna, aki tudta siratni saját bűneit. Amikor még sötét volt, indult el ez az emberek szemében semmit érő bűnös, aki azonban megtapasztalta, hogy van bocsánat, s van már itt, ezen a földön föltámadás.

Ki hengeríti el a követ? Mindannyian ezt kérdezzük, amikor még sötét van. Mert sötétség borul az egész világra. Ránk is. Népek, nemzetek, kultúrák, világrészek tapasztalhatják meg az elkeserítő sötétséget, közösségek, személyek sorsának kilátástalanságát, egyéni és közös tragédiákat, a kiúttalanságot, a reménytelenséget, a félelmet a megsemmisüléstől. A haláltól. Amikor pedig mindannyian élni szeretnénk. Mert az életre születtünk. De ott van a mindent beborító sötétség. És ott van a kő, az ember számára megmozdíthatatlan, az Élet halott Urának sírján.

A hét első napján, kora hajnalban, amikor még sötét volt… És a kő – el volt hengerítve. Az emberi reménytelenségen úrrá lesz a Hajnal fényessége. A sír üres. „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt. Föltámadt!”(Lk 24,5-6)

Fölfoghatatlan ez a tapasztalás. És mégis elmondható. Hírül vitték az egész világra. Ezért a hírért életüket adták az apostolok. Átadták a századoknak, a századok az ezredeknek… Hirdették az Úr halálát, és hittel vallották föltámadását.

„Mit féltek, kicsinyhitűek?” – halljuk a jézusi szót, amely a viharban lévőkhöz szól. (Mt 8,26) „Békesség, én vagyok, ne féljetek!” (Lk 24,36) – szólít meg bennünket is, akik mintegy zárt ajtók mögött szorongunk, látszólag megsemmisülve, bezárva önmagunkba, bezárva csüggedésünkbe, bezárva reménytelenségünkbe.

Ránk nehezedik a kő. A mi halálra szánt sorsunkat nyomja. Valóságos. Mi nem vagyunk képesek, hogy elhengerítsük. Valóságosak vívódásaink, gyötrődéseink, félelmeink, aggodalmaink. Szeretnénk hinni. Szeretnénk remélni. Minden kudarc, pusztulás és pusztítás ellenére szeretnénk élni.

A kő – el volt hengerítve! A sír üres volt. A történet a Golgota sötétségével nem ért véget. Jézus él. Valóságos ez az örömhír. Nekünk szól ez az üzenet, mai, szorongó, félelmekkel teli embereknek. Húsvéti üzenet ez, kétezer éves, soha el nem avuló.

Ez a hit titka. Amire érdemes rátenni az egész életet.


Gondolatok a nagyböjti időre

Lukács 4, 1-13

1Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult 2negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. 3Ekkor így szólt hozzá a sátán: “Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” 4De Jézus ezt felelte: “Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” 5Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. 6“Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom – mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. 7Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” 8Jézus elutasította: “Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” 9Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: “Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! 10Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: 11Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” 12De Jézus ezt válaszolta: “Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” 13Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.

Bár egész életünknek mintegy böjt-időben kellene telnie,
legalább az évnek ebben az időszakában éljük életünket úgy,
hogy jobban az Isten felé fordulunk, –
figyelmezteti Szent Benedek Atyánk az ő szerzeteseit.
Húsvéti várakozásban élünk.
Egész életünk húsvéti várakozás kell, hogy legyen.
Az “itt és most” kísértései, próbatételei közepette
nem szabad, hogy szemünk elől tévesszük a jövőt.
Mózes figyelmezteti népét a vándorlás végén,
a megígért földre való belépés előtt:
az Úr, atyáink Istene vezetett bennünket, ő hozott ki a fogságból,
ő vezetett át a pusztaság útvesztőin, s ő az, aki életet, jövőt ad nekünk.
Most Jézust látjuk a pusztában.
A puszta a próbatétel, a kísértések helye.
Ahol olyan könnyű megzavarodni.
Ahol hiányoznak az igazodási pontok.
Ahol az ember úgy érezheti, hogy teljesen magára van hagyva.
Ahol – úgy tűnik – nem vezet út sehonnan – sehová…
Találkoztam egyszer egy idős szerzetessel,
aki sokat foglalkozott a Szentírással.
Meg akarta tapasztalni személyesen is, mit jelent a puszta.
Barátaival együtt útra kelt.
Néhányan voltak csupán, papok, teológusok, –
nagyszerű terepjárókkal nekivágtak a sivatagnak,
benzint, élelmet, könyveket vittek magukkal, –
és otthagyták egy időre európai otthonukat,
hogy megtapasztalják a sivatagi hajnalt, éjszakát, napfölkeltét, –
hogy megtapasztalják, miként válik jelentéktelen ponttá az ember,
miközben a végtelenre tárul a láthatár…
Életre szóló élménnyel tértek vissza.
Miközben a pusztai tapasztalataikról szóló elmélkedő beszámolót olvastam,
eltűnődtem: kell-e nekünk a pusztába menni?
Mi történik akkor, ha maga a pusztaság költözik belénk?
Nem a költőiségével, hanem a keménységével…
Nem a csodás napfölkeltével, hanem a belső sötétséggel.
Amikor egyszerre csak úgy érzem, hogy az úttalan utak labirintusában élek.
Amikor nem tudok gondolni a megígért földre, –
arra, amely pedig mindannyiunk számára megígért valóság…
Belénk költözik a pusztaság.
Úgy látszik, az ígéret földjére bejutni másként nem lehet,
csak a pusztai vándorlást és kísértéseket megtapasztalva.
Az Isten fiainak mondanak bennünket, és hitünk szerint azok is vagyunk:
a pusztaság próbatételeit és kísértéseit nem kerülhetjük el.
Ha Isten fia vagy… halljuk mi is a kísértő hangját.
Jézus visszautasítja. Ő azért jött, hogy Isten igéjét hirdesse,
ez az élet alapja.
Azért jött, hogy uralkodás helyett szolgáljon.
Azért jött, hogy önmagát adja az emberért.
Amikor ott találjuk magunkat saját pusztaságunkban,
a kísértő szavára könnyen összezavarodnak bennünk
még azok az értékeink is,
amelyeket pedig olyan biztosan a magunkénak tudtunk.
Labirintussá válik bennünk és körülöttünk a világ.
Ki vezet át rajta? Ki vezet ki önmagunkból bennünket?
A Rómaiakhoz írott levélben olvassuk: „Jézus Krisztus az Úr”. (Fil 2,10)
A pillanatnyi érdekek pusztaságában elhomályosulnak előttünk az igazi értékek.
Nagyböjt van. Kell, hogy világossá váljék bennünk:
nem csak földi kenyérre van szükségünk, hanem Isten Igéjére is.
És minden földi hatalom szolgálatánál kimondhatatlanul fontosabb,
hogy az egyedül igaz és élő Istennek szolgáljunk egész életünkben, –
nem csak a nagyböjt folyamán.
aránytévesztéseink, melyekre oly nagy a kísértés a pusztaságban.
“Mindent neked adok, ha leborulva imádsz engem” –
halljuk a kísértő hízelgő szavát.
Jézus válasza: “Írva van: Uradat, Istenedet imádd – és csak neki szolgálj.”

Dsida Jenő versének sorait hadd idézzem:

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül…

Majd így fejezi be a költeményt:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet. (Tekintet nélkül)

Pusztaságunk egyik nagy kísértése az aránytévesztés:
hogy felcseréljük a végest és a végtelent,
a mulandót és az el nem múlót.
Istenítjük, ami véges,
és nem veszünk tudomást a végtelenről, az el nem múlóról.
Világossá kell hogy váljék számunkra:
nem csak földi kenyérre van szükségünk, hanem Isten Igéjére is.
És minden földi hatalom szolgálatánál kimondhatatlanul fontosabb,
hogy az egyedül igaz és élő Istennek szolgáljunk.
Nem csak nagyböjt napjaiban, hanem egész életünkben.

dr. Korzenszky Richárd OSB


Média

2015. április 3.

Korzenszky Richard OSB: A “behálózott” ember

2015. április 2.

Szentmise Az Utolsó Vacsora emlékére

2015. március 29.

Virágvasárnap, prédikáció

2014. június 6.

Korzenszky Richárd OSB perjel tihanyi aranymiséje

2014. május 16.

TETŐTÉRI ESTÉK

Barkó Ágoston OSB “Mit rejt a tihanyi királyi kripta”

A tartalom, már törölt youtube anyagot tartalmaz, melyből a harangszót kitörölte a hatóság, így a hang egy kissé elcsúszott!

2014. január 17.

TETŐTÉRI ESTÉK

Nyíredi Maurus OSB “Mit hozott a II. Vatikáni Zsinat?

Harsonaverseny — Szűcs Tamara
Tihany, Rege udvar 2012. 08. 04.
Szent István Király Zeneiskola Budapest
Vezényel: Horváth Gábor

Bőzsöny Ferenc rádióbemondó “Egy rádiós emlékeiből”
TETŐTÉRI ESTÉK
2011. május 20-án, pénteken 18 órakor.
 

A hal és az újbor megáldása a Tihanyi Bencés Apátságban 2011
 

Kézfogás 2010
Beszélgetés Gulyás Balázs professzorral és Horváth István Sándor atyával.

Lovász Irén:
Ómagyar Máriasiralom (13. századi planctus dallamára) 2009

 
ŽUPNIJSKO ROMANJE NA MADŽARSKO V TIHANY 2008
 

Gondolatok, lelki írások

Hol vagy, István Király?

Vannak napok, amikor kérdések élesebben vetődnek föl, mint máskor. Szent István király ünnepe különösen is ilyen. Kik is vagyunk mi? Mit akarunk egyáltalán? Vagyunk-e mi, vagy csak különálló egyedek laza sokasága él egymás mellett ebben a hazában?

Kereszténység és magyarság: ez a két kulcsfogalom határozza meg számomra ezt az ünnepet. Kiegészíthető még egy harmadikkal is, az európaisággal. S ekkor mindig Kodály szavai jutnak eszembe, aki azt írja: értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind. (Mi a magyar a zenében?)

Sokszor úgy érzem, sikerült a múltat végképp eltörölni: most már generációk nem tudják, mi az, hogy keresztény. Amikor egy műemlék templomban ezrek és ezrek hömpölyögnek, akik magyarul beszélnek, és nem tudják, kit ábrázol a szobor a jogarral és koronával, elgondolkodom: Hol vagy, István király?

Hol vagy, István Király?

Mert mintha csak az volna érték, amit megvásárolhatok, de nem érték az, ha kötődöm, ha ragaszkodom múlthoz, történelemhez. Mert mintha nem is volna történelmünk: megesett velünk tatárjárás, törökdúlás és még számtalan elnyomás és gyarmatosítás, meglehetősen zavaros kép él az emberek fejében arról, hogy mi a magyar és ki a magyar. Hőseink, nagyjaink pedig legföljebb csak könyvekben léteznek, mindennapjainkat nem határozzák meg a kiemelkedő személyiségek. Miért is lennének meghatározók a hősök, ha sokak felfogása szerint elsősorban én magam létezem, magam határozom meg a sorsomat, és nem fontosak a gyökerek, csupán az, hogy kibontakoztathassam önmagamat.

Ha nincs képünk az emberről, akkor megtörténnek velünk az események. Ha nincsenek eszményeink, akkor nincs, ami felé haladjunk hétköznapjainkban. Ha gyakorlati életünkben az ember nem más, mint termelő állat, akinek addig van értéke, ameddig produktív, amíg pénzben kifejezhetően hasznos a létezése, akkor meggyőződésem szerint embertelenné formáljuk magunk körül a világot, amelyben saját magunknak sem lesz helyünk, bármennyire is úgy gondoljuk, hogy körülöttünk forog a világ.

Hol vagy, István király? – Visszatekinteni ezer évre sokak számára fölöslegesnek tűnő révedezés csupán. Pedig ne felejtsük: Szent István király egyházat és országot szervezett. Ő, aki minden tíz falunak templomot építtetett, tudta nagyon jól, hogy az ember nem egyed csupán, hanem közösségben élő lény, – az embereknek közük van egymáshoz. Szükségük van arra, hogy ne csak önmagukban álljanak meg, hanem egymásra is figyelve képesek legyenek közös ügyekért összegyűlni, cselekedni, és cselekvésüknek nem a tetszik – nem tetszik a mércéje, hanem igenis van erkölcs, van jó és rossz, van lehetőség különbséget tenni értékes és értéktelen között. Az együttélésnek szabályai vannak, – s ezeket a szabályokat Szent István a kereszténységből merítette.

Szeretnénk ma mindannyian olyan országban élni, amelyben nem csak az egyénnek, az egyéni teljesítménynek van értéke, hanem érték maga az ember, érték maga a létezés. S közben azt tapasztaljuk, hogy kiveszik ebből a társadalomból az érzék az élet titka iránt. Semmi sem szent, semmi sem állandó ebben a világban, – s főként senki sem lehet olyan, hogy föltekintsünk rá. Ha valaki tetteivel, eszméivel, eszményeivel magasabban áll, mint a hétköznapi átlag, arra nem föltekintünk, hanem minden erőnkkel megpróbáljuk lehúzni a porba vagy a sárba. Nem tudjuk elviselni, ha valaki nem a pénznek él, hanem esetleg képes önzetlenül szolgálni embert, közösséget, hazát, s mindenképpen hozzáteszem: képes szolgálni életet, képes szolgálni Istent. Gyanúsnak tekinti a közvélemény, ha közösségek jelen akarnak lenni a társadalomban, s szeretnének nem uralkodni, hanem szolgálni: azonnal gyanússá válik minden és mindenki, aki szolgálni akar.

Hányan vannak, akik nyugtalanná válnak, ha valaki Szent István országáról kezd beszélni. S nem tudnak különbséget tenni Szent István eszményei és a két világháború közötti Magyarország között. Miért van az, hogy ha valaki Szent Istvánra föltekint, azonnal gyanússá válik, hogy politikai restaurációra készül? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a Szent István-i eszmény mindig és mindenkor az előretekintés, a jövő vállalása, a múlttól való elfordulás, de úgy, hogy a gyökereket mégis megőrizzük? Kik vagyunk mi, magyarok, egykori kalandozók, mai közép-európai emberek? Merjük-e vállalni azt, amink van: merjük-e vállalni kincseinket, kultúránkat, amely elválaszthatatlan a kereszténységtől? Nem szeretnék senkit sem megtéveszteni: nem a keresztény Magyarország képét rajzolom magam és magunk elé. Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon a keresztények nincsenek úgy jelen, ahogy jelen lehetnének. Tudomásul kell vennünk, hogy a kereszténység intézményeit megnyomorították, közösségeit szétzilálták. Hosszú időre van szükség, amíg újra hatékony intézményekkel rendelkeznek majd az egyházak. A Szent István-i Magyarország nem az egyházak uralmát jelenti: de jelenti a kereszténység és európaiság eszményét számunkra, magyarok számára. Fontos tudnunk, hogy kik vagyunk: magyarok vagyunk. Fontos, hogy eszményeink legyenek: nem kevesen vannak ebben az országban, akik számára a kereszténység igazi eszmény. S vajon kinek ártana ebben az országban, ha többen volnának, akik elkötelezetten mernék vállalni az életet: az emberek szolgálatát, a gyermeket, a nevelés ügyét? Mintha hagynánk, hogy a pénz uralkodjon életünkben és gondolkodásvilágunkban, s hagyjuk, hogy kivesszen hétköznapjainkból a teljesebb, emberibb élet eszménye.

Sok családban ma is keresztet rajzolnak a kenyérre, mielőtt megszegik. Szent a kenyér, mert nem csak fizikai táplálék: jelképe a közösségnek, az együvé tartozásnak, s a keresztények számára jelképe a Krisztushoz való tartozásnak is.

Szent István ünnepén lelkiismeretvizsgálatot kell tartania mindenkinek, aki igazán magyarként akar élni határainkon innen és túl. Van-e bennünk elszántság, ész, erő, s szent akarat, hogy fölszabaduljunk idegen szellemi elnyomás alól? Merünk-e azok lenni, akik vagyunk, vagy inkább sodródunk, ahogy a politikai széljárás sodor minket? Vagyunk-e képesek alakítani közös ügyeinket? Vagy egyszerűen arra ítéljük magunkat, hogy idegenné váljunk saját hazánkban?

Szent István nagyon fontosnak tartotta, hogy tudjunk együtt élni a másként gondolkodókkal, a más nyelvűekkel, az idegenekkel. A “kirekesztés” gondolata föl sem merült az ő gondolatvilágában. Hol vagy, István király? – Hol vagyunk mi, magyarok? Vagyunk-e még keresztények Magyarországon? Keresztények: krisztusi szellemiségűek, akik képesek kell hogy legyünk nem széthúzást, hanem összetartozást megjeleníteni egy szétesőben lévő társadalomban? Hol vannak a keresztények, akik felelősen gondolkodnak és cselekszenek, akik egységet teremtenek?

Országunkat műemlék-romok sokasága jellemzi. A régi dicsőség, a régi hősies törekvések évszázados emlékei. Vajon tudunk-e, akarunk-e most építeni, miként évszázadokkal ezelőtt őseink újra és újra, minden történelmi megrázkódtatás és pusztulás után építettek? Tudunk-e, akarunk-e építeni határozott tervek szerint? Házat, hazát csak konkrét tervek szerint lehet felépíteni. Hol vannak ma azok a személyiségek, akikre föltekinthetünk? Vagy akarunk-e egyáltalán föltekinteni?

Szent István király ünnepe ilyen gondolatokat indít meg sokakban. De vajon készek vagyunk-e a fölismert igazság szerint cselekedni? Vagy hagyjuk, hogy játékszerévé váljunk történelmi viharoknak?

Ha nincs világos képünk az emberről, aki életét közösségben élheti emberként, akkor sodródni fogunk tovább. Ha hagyjuk, hogy csak ismereteink legyenek a világ egy-egy szeletéről, s ha nem óhajtunk tudomást venni az összefüggésekről, akkor pusztulásunk megállíthatatlan. De ha rádöbbenünk arra, hogy részei, felelős részei vagyunk ennek a világ-egyetemnek, akkor nem veszett még el semmi. Mert “reánk bízatott az élet”. S nem felejthetjük, hogy mindenki, de mindenki hadviselő. Meg kell vívnia mindenkinek a saját környezetében a harcot, a maga kemény harcát a jobbért, a szebbért, az emberibb életért. Nem szabad megelégednünk, beletörődnünk abba, ami éppen van. Felül kell emelkednünk önző érdekeken, és újra kell építeni országot és életet. Nem restaurálva a történelmet. Hanem az élet örök eszményei alapján újra felépítve házat, hazát, családot, közösséget, országot – életet.