Az Apátságról

A tihanyi apátság története

A tihanyi bencés monostort I. András király (1046-1060) 1055-ben alapította Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Az alapító királyt itt temették el 1060-ban. A kolostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyarországi oklevél, melynek latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használtak. Ezért a magyar nyelv legrégibb írásos emléke is.

Szent Ányos (Anianus) titulusa a történeti Magyarországon és a környező országokban szinte egyedülálló jelenség. A hagyomány szerint Szent Ányos Orléans püspökeként imáival megmentette városát Attila hunjainak dúlásától, majd tiszteletét a francia uralkodók évszázadokon át gondosan ápolták. Nem tisztázott, miként került a szent tisztelete hazánkba, de bizonyosan az alapító királlyal hozható kapcsolatba.

Alapítólevél

A középkori kolostorról csak a XVI-XVII. századi ábrázolások alapján alkothatunk képet. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostor négyszög, mely a nyugati oldalon a templomnál rövidebb volt. Napjainkra az egész együttes szinte nyomtalanul eltűnt, alig tizenegynéhány kőfaragvány és a szinte érintetlenül ránk maradt XI. századi altemplom fennmaradása minden bizonnyal az itt eltemetett I. András tiszteletéhez kapcsolható.

Magyarország történetében a XVI-XVII. század jelentős változásokat hozott. A török támadások miatt a szerzetesi élet megszűnt Tihanyban, a kolostorba katonák költöztek. Az épületegyüttes végvárrá vált, védelmi szempontok szerint átalakították. Köréje erődítést építettek.

Vár

A török elleni felszabadító háborúk után a királyi kamara a felszabadított területeken álló birtokokat csak ún. fegyverváltság kifizetése után adta vissza egykori tulajdonosaiknak. Tihanyért ezt a magyarországi bencés rend nem tudta kifizetni. Így 1702-ben az ausztriai Altenburgi Bencés Apátságnak tulajdonába került. A Pannonhalmi Bencés Apátság csak 1716-ban tudta visszavásárolni Altenburgtól.

A XVIII. század három apát nevével fémjelezhető, akik egy-egy történeti, építéstörténeti periódust képviselnek a kolostor életében. 1716-1740-ig Grassó Villebald, 1740-1760-ig Lécs Ágoston, 1760-1786-ig Vajda Sámuel volt az apát. Először a szerzetesi élet alapfeltételeinek megteremtése és a kolostor birtokainak pénzügyi stabilizálása volt a fő cél. Az 1720-as évektől megindult a templom és a kolostor újjáépítése, amit 1763-ban tűzvész szakított meg. Feltételezhető, hogy 1740 után, Lécs Ágoston idején, már egységes építészeti koncepció alapján folytatódott az építkezés, és készült el a templom a kolostor szárnyaival együtt jelenlegi formájában. A templomot 1754-ben szentelték fel ideiglenesen. A végleges felszentelésre csak 20 év múlva került sor.

Lécs Ágoston a kor egyik nagy formátumú, de ellentmondásos egyénisége. A nagy képzettségű teológus és hitszónok a vallásos élet újrateremtője volt Tihanyban, aki azonban életmódjával nem mindenben alkalmazkodott szerzetesi kötelmekhez. Sikerrel zárta le az apátság birtokpereit, és újabb területekkel is gazdagította rendjét. Nemcsak az apátság építését fejezte be, hanem az apátság birtokain, így Füreden a savanyúvizű forrásoknál is építkezett.

Lécs Ágostont Vajda Sámuel, a mélyen vallásos, aszkétikus életű apát követte. Gazdag irodalmi munkásságából kiemelkedik a három kötetes, Jézus életéről szóló szép, magyar nyelven írt munkája, amely 1772-1774 között jelent meg Pozsonyban, s a korszak kedvelt olvasmánya volt. Tevékenysége a vallásos lelkiség elmélyítésére irányult, középpontjában a Jézus Szíve kultusz elterjesztésével és ápolásával.

1786-ban II. József a bencés rendet is felosztotta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat, csak egyetlen szerzetes maradhatott, aki ellátta a plébániai feladatokat. A rend tagjai 1802-ben térhettek vissza Tihanyba.

A XVIII. századi fellendüléshez képest az anyagi és szellemi lehetőségek alaposan megváltoztak ebben az évszázadban. Az 1880-as évekre az épületegyüttes nagyon rossz állapotba került, és felvetődött az is, hogy a templomot teljes egészében újjá kellene építeni. Cziegler Győző építész, a Műegyetem tanára 1889-1890 között megoldotta a templom és kolostor szerkezeti problémáit, és az épületegyüttest teljesen felújította. A templomban falképek készültek, és az oltárokat is átfestették, újraaranyozták.

1950-ben ismét el kellett hagyniuk a szerzeteseknek a rendházat. A plébánia megmaradt, a rendházba először szegényház, később múzeum költözött. A Bencés Rend 1990-ben térhetett vissza Tihanyba, de a kolostor-együttest csak 1994-ben kapta vissza a Magyar Államtól. 1992-ben elindult a templom belső restaurálása (falképek, oltárok), amely 1996-ra fejeződött be. 1996-ban megkezdődött a kolostor teljes felújítása.


A bencés rend története

A Magyar Bencés Kongregációnak négy önálló monostora van: a Pannonhalmi Szent Márton Főapátság (alapítás éve: 996), a Tihanyi Bencés Apátság (alapítás éve: 1055, konventuális tehát önálló perjelségként működik 2012-től), a São Paulói Szent Gellért Apátság (konventuális tehát önálló perjelség 1953-tól, apátság 1989-től) és a győri Szent Mór Bencés Perjelség (2007, konventuális, tehát önálló perjelség 2012-től).

Pannonhalma függő házai: a Bakonybéli Apátság, a budapesti és a komáromi (Szlovákia) rendház. Bakonybél jelenleg (2017) függő perjelségként működik: elöljáróját a pannonhalmi főapát nevezi ki, és rendelkezik növendékfelvételi joggal.

A főmonostor szerzetesei a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végeznek oktató-nevelő munkát, és a Területi Apátság településein (15 plébánia) lelkipásztorkodnak. A oktató-nevelő munka, a pasztorális tevékenység, és a „kulturális misszió” anyagi feltételeinek biztosítására a főmonostor – az idegenforgalmon kívül – bortermeléssel, gyógynövény-termesztéssel, gyógyhatású párlatok készítésével foglalkozik, egyúttal megismertetve a világgal évszázadok bencés hagyományait.

Bakonybél szerzetesközössége az ősi benedeki monasztikus karizma megélésére törekszik a Szent Liturgia igényes szolgálata, a lectio divina és a kétkezi munka által.

Tihany szerzetesei a községben és a környező településeken lelkipásztori munkát végeznek, az apátság sok kulturális programnak (kiállítások, hangversenyek, találkozók) és konferenciának ad helyet. A monostor mellett 40 fős vendégház található, ahová egész évben érkeznek lelkigyakorlatos csoportok, konferenciák résztvevői, és egyéb zarándokcsoportok. A szerzetesek tanítanak az Apátság fenntartásában működő Tihanyi Bencés Iskolában (általános iskola, 8 évfolyammal, zeneiskolai képzéssel) is. Gyógynövény-teákat készítenek, gyertyamártással és gyertyaöntéssel is foglalkoznak.

A győri perjelség szerzetesei a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumot és Kollégiumot látják el, illetve a Szent Ignác bencés templomban és a Területi Apátság plébániáin lelkipásztori munkát végeznek.

A budapesti rendházban élnek a tanulmányaikat a fővárosban folytató szerzetesnövendékek, továbbá az ott élők lelkipásztori munkát végeznek. A rendház mellett található a Szent Szabina Kápolna.

A Szent Gellért Apátság alapító szerzetesei az 1931-től a Brazíliában élő magyar katolikus lelki és szellemi gondozására érkezett bencések voltak, ma már a közösség nagy része brazil származású. Az apátsághoz gimnázium is tartozik. Tanulmányi házuk van Itapesericában (Cela São José).

A Magyar Bencés Kongregáció társult tagja a Tiszaújfalun működő Szent Benedek Leányai Társaság (Pannonhalmán is élnek nővérek), amely az 1920-es évek végén alakult Berecz Erzsébet Skolasztika celldömölki tanítónő vezetésével, az Alföld lelki-szellemi ínségének enyhítésére. Lelkipásztori kisegítést, hitoktatást, szociális munkát, és megélhetésük érdekében komoly fizikai munkát végeznek.

A Magyar Bencés Kongregáció más házainak internetes elérhetőségei:

Pannonhalmi Főapátság – pannonhalmifoapatsag.hu
Szent Mauríciusz Monostor (Bakonybél) - bakonybel-monostor.hu
Bencés Rendház (Budapest) - szentszabina.hu
Szent Gellért Apátság (Brazília) - asg.org.br
Szent Mór Bencés Perjelség (Győr) - bencesgyor.hu
Szent Benedek Leányai Társaság (Tiszaújfalu) - www.facebook.com/szbl.osb/


Szent Ányos legendája

Szent Ányos, az apátság védőszentje

A mai Orléans város (latinul: Aurelianum) (Párizstól kb. 120 km-re délre) a Franciaországot keresztül szelő Loire folyó szinte pontosan félhosszánál fekszik. Krisztus után 388-453 között Ányos (Anianus, Aignan) volt a püspöke. 451-ben, amikor a hunok Attila vezetésével a Nyugat-Római Birodalomra támadtak, Ányos püspök híveinek imádságával és Aetius római hadvezér segítségével meg tudta akadályozni, hogy a várost elpusztítsák és híveit elhurcolják.

A francia királyok védőszentként tisztelték. I. Henrik francia király (1031-1060) felesége: Anna, és I. András magyar király (1046-1060) felesége, Anasztázia (a kijevi Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem leánya) testvérek voltak. Az Ányos-kultusz valószínű családi kapcsolat révén kerülhetett Magyarországra. Tihanyon kívül Magyarországon csak Marcaliban volt Szent Ányos tiszteletére emelt templom. (Ez utóbbi a török korban elpusztult.)

Az Ányos mint családnév és keresztnév a XIX. századig gyakori volt Magyarországon.

Szent Ányos legendája

Szent Ányos legendája

Kezdődik Szent Ányos püspök bátor tettének leírása,
amint imáival az orléans-iak városát a hunoktól megmentette

I.

Abban az időben, amikor a hunok serege kelet tájairól elindult, hogy az egész tartományt elpusztítsa, és Gallia ellen zúduló viharuk fenyegetően megzendült, a boldogságos Ányost, az orleans-iak városának püspökét mint jó pásztort juhainak szeretete vette körül, őt magát pedig a vallás nagyszerű erejébe vetett bizalom és a szent Lélek töltötte el. Az égbe vezető ösvényen maradva és a Mindenható Vigasztaló sugallatára előre megsejtette azt, aminek be kell következnie. Hívei pusztulásától félve, isteni figyelmeztetésre az ő juhkarámja számára úgy könyörög oltalomért, hogy Isten segítségével a benne hívő mindent megtehet. Mivel úgy gondolom, hogy a szent férfiú dicséretéből ezt elhallgatni nem szabad, amennyire képes leszek, még ha darabos fogalmazással is, szándékomat megvalósítva elmondom.

II.

Sok évvel ezelőtt a nagyon boldogságos Evortius püspök az orléans-iak közösségének városában Isten iránti szeretetből jónak látta, hogy egy teljesen új templomot építsen. Majd sok év múltán, számos püspök után, Isten szent embere, a Szentlélekkel eltelt Ányos, az Úr akaratának megfelelően a főpapi méltóságra jutott. Úgy látta jónak, hogy a nagyméretű díszes építmény tetejét lebontsa, és az építmény falait magasabbra húzza. Miközben Isten segítségével a megkezdett munka Isten befejezéséhez látott, a sürgés-forgásban egy szerencsétlen esemény történt. Egy Niellius nevű ember, aki a mesteremberek főnöke volt, miközben az állványzaton járt, megcsúszott a lába, és leesett, úgy, hogy senki sem volt képes a saját lábára állítani. Szent Ányos azonban, mikor látta ezt a szerencsétlenséget, messziről az Úr keresztjét mutatta a leesett ember felé, és nagy sietséggel odafutott. Amikor látta, hogy már csaknem halott, arcára és testére a kereszt jelét rajzolta. S amikor kézen fogta, az tüstént lábára állt. A történteket látván mindenki, aki ott volt, nagy hálát mondott Istennek. A mesterember pedig a fájdalomnak legkisebb jele nélkül visszament oda, ahonnan leesett.

III.

Nem sokkal ezután történt, hogy a tekintélyes Agrippinust, aki akkor a hadsereg főparancsnoki tisztét látta el, a vezető méltóságokhoz küldték, hogy Gallia minden városában a biztonság és a közrend megszilárdulása érdekében ellenőrző utakat tegyen. A nagy kegyelmekben részesült férfi, Szent Ányos, elébe sietett, köszöntötte, és szokása szerint imádkozott, majd arra ösztönözte, hogy érkezésének örömére adjon szabadulást kérésére mindazoknak, akik a bányákban és a dologházakban voltak elítélve. Az említett Agrippinus, a vezető emberektől való félelmében azt mondta, hogy amit a szent férfiú tőle kért, nem teheti meg. Mikor pedig az említett Agrippinus korán reggel a templomba igyekezett, hogy imádkozzon, egy nehéz követ lesodort a szélvihar az épület homlokzatáról, és az a fejére esett, úgy, hogy mindenki azt gondolta, hogy semmiképpen sem lehet megmenteni. Annyira bugyogva folyt a vér a fejéből, hogy ha egy óránál tovább folyt volna, vége van az életének. A baleset következtében a szóban forgó, már említett Agrippinust nagyon bántotta, hogy nem teljesítette a püspök kérését. Tüstént hozzá küldött valakit, hogy még mielőtt lelkét kilehelné, sietve jöjjön hozzá a szent püspök. A boldogságos a kérést nemcsak hogy nem utasította vissza, hanem hogy megmutassa az isteni kegyesség iránta való jóindulatát, sietve ment a házába. Amint megjelölte a sebet a kereszt jelével, a vérfolyás rögvest, azonnal megállt. Agrippinus átérezte, hogy a szent püspök érdemeiért mintegy ajándékba kapta vissza az életét, és megparancsolta, hogy a börtönben lévőket késedelem nélkül engedjék szabadon. A szent püspök azt kapta jutalmul, hogy a szerencsétlen foglyokat a börtönből kiengedték, és a börtönőrt elbocsátották.

IV.

Nem sokkal ezután történt, hogy Attila király a Galliában élőket pusztítani kezdte. Akkor Krisztus harcosa, hogy segítségért folyamodjon, az Arelate-beliek városának térségébe indult Agetius főúrhoz. Mariorianus uralkodása alatt az ő hatáskörébe tartozott az egész nép közügyeinek intézése. Útközben ismertté vált, hogy Isten milyen csodákat vitt végbe szolgájának kérésére, ezért mindenki az ő közbenjárását kérte, hogy saját maguknak és övéiknek élete megmeneküljön.

V.

Azon a vidéken volt egy Mamertus nevű, nagyon előkelő, javakban tehetős ember. Ami azonban egészséget illeti, nagy fájdalmak gyötörték. Sorvadás gyöngítette, arca eltorzult, már alig lélegezve feküdt, szempilláit nem tudta kinyitni, ha szólították, nem tudott felelni. Akkor a ház asszonya, amint hallott Isten szolgájának érkezéséről, nagyon megörült, és egész családjával elébe szaladt. Térdre borult Szent Ányos lábai előtt, és síró hangon kérte, látogassa meg férjét, és imáival szerezze vissza az ő egészségét. Könyörgését mindaddig abba nem hagyta, amíg kérése nem teljesült. Azt is elérte, hogy Szent Ányos bemenjen abba a szobába, ahol a haldokló feküdt. Amikor belépett, papi szokás szerint imádkozott és odament a fekvőhelyhez. Amikor megnézte a visszataszító, reménytelenül kimerült tetemet, a látvány hatására fájdalmas együttérzéssel felsóhajtott, majd csendet parancsolt és a nevét kérdezte. Mindezek után, amikor leszállt az este, a fekhelye előtt leborult a földre, és a Mindenható Istent éjszakába nyúló imádsággal kérte, újra és újra a nevét kérdezve, és ismételten kimondva. Bizalommal eltelve könyörgött, nem kételkedve abban, hogy kérése teljesül. Miután az éjszaka sűrű sötétsége elmúlt, az első hajnali fénynél fölkelt, hogy imádkozzék, és megszólította. Az pedig, akiről azt gondolták, hogy már kilehelte a lelkét, mintha csak álomból ébredne, azonnal válaszolt. Kérte, hogy áldja meg. Akkor mindnyájan, akik ott voltak, hálát adtak az Istennek, hogy papja közreműködésével feltámasztotta őt a halálból. Olyan erő szállt tagjaiba, hogy saját maga imádságot mondva kenyeret fogyasztott, és köszönettel megtisztelte, ajándékokkal ellátta, és egyedül kísérte az útra. Ő pedig ezután nem sokkal szent főpapi kötelességét végezte.

VI.

Ezután történt, hogy betért az Arnainum nevű kolostorba, hogy imádkozzék, amely nem volt messze annak az útnak a töltésétől, amelyen haladt. A jámbor életű szerzetesek nagy számú csapata elébe sietett az érkező Ányosnak, és teljes tisztelettel és hódolattal kérték, hogy áldja meg őket. Ahogy az imádság szertartásához illik, mindannyian együtt dicsőítették az Istent. Ennek a helynek jámbor életű vezetője, egyben apátja, aki már harminc éve súlyos vakságban szenvedett, azt mondja neki, hogy amikor szempillái összeérnek, azok összetapadnak, és állandóan nagy fájdalmat kell elszenvednie. Majd reménykedve, de bizonytalankodva is gyors szavakkal így szólította meg a szent püspököt: „Szent és boldogságos Ányos püspök” – mondta – „tudom, életeddel és viselkedéseddel Istennek kiváló és nagyszerű szolgája vagy, és amit Istenednek tetsző imáiddal adományként kérsz, nem kétlem, hogy megadja neked az Isten. Ezért szent uram, azt kérem, hogy imádságod érje el, hogy visszakapjam szemem régi világosságát, amit baleset folytán már régen elvesztettem.” Ő így felelt: „Embereknél minden lehetetlen, Istennél minden lehetséges. Mégis ha hiszed, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében ezt meg kell tennem, legyen neked, amint kéred.” Ő azt válaszolta: „Hiszem, uram!” Szent Ányos magába szállt és felsóhajtott. Szemét fölemelte az égre és ezt mondta: „Uram, fogadd el itt álló családod kéréseit és dicsőítsd meg nevedet századokról századokra.” Majd a földre köpött, ujjával kissé összekeverte a port, a szempillákat az elkészült keverékkel megkente. Azonnal megnyíltak a szemei, és valamiféle véres, pikkelyszerű gyűrődés vált le. Miután kérésére visszakapta az Úrtól látását, a testvérek egész serege örült, hogy az apostoli székben ilyen kiváló férfiúval látogatta meg Isten békességben az ő népét.

VII.

Tehát Szent Ányos püspök elhatározta, hogy útra kel, most különösen népének megmentését szorgalmazta. Nagy távolságokat tett meg, majd megérkezett egy Agetius nevű előkelő úrhoz, akinek közismert volt méltósága, és bátorságát nem múlta fölül senki. Az őt akkora tisztelettel fogadta, hogy nemcsak az ő kérését teljesítette, hanem számos más püspökét is, akik ügyeik érdekében már több napja ott tartózkodtak, és nem fogadta őket, sem kérdésükre nem válaszolt. Isten szolgája azonban, aki bármerre járt, jó cselekedeteiről volt híres, elrejtőzni nem tudott. Miután Agetius patrícius üdvözölte, és tőle a szentségének kijáró tiszteletet megkapta, a hosszúra nyúlt beszélgetés közben megkérdezte Ányostól, miért jött hozzá olyan messziről, és közölje vele, mit akar mondani. Ő pedig egy vidám, jámbor és szent beszédet adott elő. Agetius patrícius különösen azt csodálta, hogy azoknak a püspököknek ügyét adta elő, akik odakinn várakoztak, nem pedig a saját gondját tárta fel. Akkor Agetius patrícius maga elé rendelte a püspököket, akikről Ányos püspök szólt, hogy itt vannak, és amit csak kértek tőle, azonnal meg is kapták. Ezután a boldogságos Ányos püspök Agetius patríciusnak könnyezve előadja a kérését. Ezt mondta: „Azt tapasztaljuk, hogy a hunok megszámlálhatatlan serege a keleten lévő összes tartományt kegyetlen öldöklés közepette elpusztította és azoknak jó néhány nagyszerű városát erőszakkal lerombolta, és már magának Galliának több városa ostrom alatt áll. A mindenható Isten mentse meg azokat a pusztulástól. Félek, hogy ez a vad vihar az én népemet is elpusztítja. Gallia megvédésére Isten után méltóságodhoz fordulok, hogy Isten segítségével siessetek hadrendjeitekkel a hunok ármányságának megfékezésére. Ha ezt, amit tőled kérek, megteszed, tiéd lesz a győzelem minden időre szóló dicsősége.” Miközben ezeket mondta, arcát könnyek árja borította el, és sóhajtozva könyörgött, olyannyira, hogy amit kért, megkapta. Agetius patrícius a boldogságosnak jámbor és üdvösséges kéréseitől meghatódva megígérte, hogy megadja a támogatást, és azt mondta, hogy intézkedéseiről kezeskedik élve vagy halva, mindkettőre készen. Akkor miután megkérdezte a boldogságos Ányos püspököt, milyen időszak milyen napján érkezzen hozzá, Szent Ányos ezt mondta: „Mivel úgy látom, hogy isteni indításra az én ösztönzéseim meghatottak, ha kegyeskedsz megtartani ígéreteidet, július kalendae-je előtt 18 nappal (június 14.) nekünk megfelelőnek és alkalmasnak látszik, hogy megérkezz. Ha akkor késlekedve érkezel és nem igyekszel ahhoz a vidékhez nyomulni, mert a vadul kegyetlen Attilának ez a szándéka – amit az ég irgalma ne engedjen, – ugyanazzal viharzással a gallok egyetemességét elpusztítja.” Ő ezt válaszolta: „Szent püspök uram, ne aggódj, hogy nem lesz meg, amit kérésednek megfelelően ígérek, hacsak nem lennék kénytelen másképpen cselekedni. Azonban azon a napon, ahogyan számítom, megjelenek a ti segítségetekre. Amint ezeket szent Ányos hallotta, hálát adott az Istennek, hogy megkapta azt, amiért fáradozott, és miután imádkozott, elköszönt Agetius patríciustól és sietve övéihez igyekezett, amit az orléans-i nép már nagyon óhajtott, mivel aggódott távolléte miatt.

VIII.

Amikor visszatért sok nap után a boldogságos Ányos, aki megmentésünk érdekében kelt útra, és belépett a városba, az egész város népe örvendezett, mert épségben visszakapták védőjüket, aki meg szokta menteni őket. Közben az embertelen, kegyetlenségben minden uralkodót felülmúló Attila, aki Galliának sok városát feldúlta és elfoglalta, seregénél tartózkodott. Szent Ányos akkor elrendelte, hogy erősítsék meg a kapuk zárait, és arra figyelmeztetett, hogy gondosan készítsenek elő mindent, amire szükség lehet a sátán mesterkedéseivel szemben. Legfőképpen azt hirdette, hogy helyezzék reménységüket az Istenbe, aki képes kiragadni őket a zsarnok kezei közül.

IX.

Nem sok idő múlva bekövetkezett a hunok seregének dühödt őrülete az orléans-iak ellen. Árkokat ásnak, minden műszaki tudásukat összeszedik, hogy a várost mindenestül elpusztítsák. Állandóan faltörő kosokat alkalmaznak és versenyezve a falakat döngetik. Mások égő dárdákat hajigálnak a város belsejébe. Szent Ányos azonban nem ijedt meg a hajítók dárdáitól, hanem a fal peremén járva a zsoltározók kórusával együtt Istennek tetsző dallamokat énekeltek. Akkor egy püspök, akit a barbárok fogva tartottak, ezekkel a szavakkal Szent Ányos felé kiáltott: „Amit te most szemünk láttára teszel, az semmit sem használt nekünk.” Még el sem mondta a szöveget, ott, ahol állt, súlyos csapás érte és tüstént kimúlt. Közben a hunok serege faltörő kosokkal döngette a falat, és lazította a fal szikláit, úgy, hogy a város kétségbe esett, mert nem volt remény, hogy megmeneküljenek. Házaikat elhagyva mindenki a templomban gyülekezett, a boldogságos Ányos püspök pedig híveit imával és szavaival különlegesen erősítette. Akkor néhány emberrel együtt kimegy a városból és a kegyetlen Attila sátoraihoz vezetteti magát, azt kérve, hogy ne ontsa juhainak vérét. Ekkor a gonosz Attila ezt mondta: „Ahogy a vénségedet nézem, te akár a mi tartományunk juhainak őre is lehetsz.” A boldogságos Ányos így válaszolt: „Az ember minden gondolata a Mindenható Isten erejére támaszkodik, és aki rám bízta ezt a juhakolt, hogy őrizzem, képes arra, hogy engem juhaimmal együtt kiragadjon a hunoknak a verméből.” Majd fájdalom töltötte el a lelkét és keservesen sírt. Azután nyomban visszatért a városba, bátorította a népet, hogy ne féljenek, hanem bizakodva könyörögjenek az Úrhoz, aki kiszabadítja őket Attila hatalmából. Így aztán a boldogságos püspök bezárkózott kis szobájába, és éjjel-nappal virrasztva imádkozott, kérve Isten irgalmát, hogy az akla körül ólálkodó vadaktól sértetlenül őrizze meg nyáját. Majd égi ösztönzésre Szent Ányos hirtelen három-négy napig tartó hatalmas záport szabadított el, viharos széllel áradást támasztott, úgy, hogy a hunok közül senki sem merészelt bárhová is mozdulni, mígnem Isten megmutatta szabadító angyalát.

X.

Nem sokkal ezután, amint azt előre megígérte, a város közelébe érkezett a derék Agetius Thursomodus-szal, a gótok királyával. Ezen a napon a hunok vezérei a nyitott kapukon át bementek a városba, hogy az egész orléans-i népet javaikkal együtt számkivetésbe hurcolják. A barbárok már egymás között a zsákmánnyal megrakott kordékat, a részekre különített családokat sorsolgatták. Mikor ezt is látta Szent Ányos, félelem nélkül, nagy határozottsággal, buzgó beszéddel figyelmeztette népét, nehogy kétségbe essenek félelmükben, hanem imádkozva Istenbe kapaszkodjanak, mert ő az, aki kiragadja őket a sátán torkából. Tudniillik Szent Ányos megjelent egy embernek, aki Agetius patrícius udvartartásához tartozott, ott, ahol seregeik Thursomodussal együtt déli pihenőt tartottak, és azt mondta neki: „Indulj most, és mondd meg hívemnek, Agetiusnak, hogy ha ma nem jön a városhoz, holnap már hiába érkezik.” Amikor ez az ember gondosan megkérdezte, kicsoda ő, amilyen gyorsan megjelent és megszólalt, olyan gyorsan el is tűnt a szeme elől. Ezt látva zavarában egy darabig állva maradt, aztán Agetius patríciushoz rohant és sorjában elmondta, amit látott. A patrícius magában fontolgatva rájött, hogy nem lehetett más, csak a boldogságos Ányos püspök. Majd úgy rendelkezett, hogy gondos utánajárással keressék azon a helyen, ahol megjelent és megmutatta magát. De hát ki tudta volna közülük megfejteni ezt az isteni csodát? Azonnal tanácskozásra hívja szolgálattevőit, akik azonos méltóságúak, és egyben testőrségének jelt ad a fegyverfogásra, és késlekedés nélkül megindult városunk felmentésére. Mikor az orléans-iak Ligerje-nek (ma: Loire, – a ford.) partjához értek, sok hun vesztét okozták. Mások meg menekülés közben a fonott vesszőből készített hídra mentek, de a megáradt folyóba vesztek. Szent Ányos püspök pedig, mikor a győzelem pálmájának örvendezett, amelyet az ég juttatott neki, a tőle megszokott jámborságtól áthatva nem engedte, hogy ellenségeit megöljék azok, akiket esetleg a hirtelen düh hatalmába kerített. A hunok többi részét pedig a Mindenható Isten ereje által imáival futamította meg, és úgy szétkergette őket, hogy ezután a nevüket sem lehetett hallani, esetleg manapság úgy-ahogy emlegetik őket. Városunk atyáinkkal együtt megszabadult, és az isteni Mindenhatóság Szent Ányos közbenjárására mindannyiunkat sértetlenül megmentett, a rabság nyomasztó terhe népének egy tagjára sem nehezedett rá, csupán azokra, akik nem bíztak az imádság erejében, és megadták magukat a barbároknak.

IX.

Miután püspöke által Isten közreműködésével visszakapta jólétét ez a város, az ő imáira a föld olyan termékennyé vált, hogy hamarosan visszanyerték mindannyian azt a jólétet mindenben, amitől a barbárok megfosztották őket. Szent Ányos pedig, miután megmentette és épségben megőrizte népét, három év múlva befejezte életének gazdag pályafutását, és belépett abba az égi lakóhelybe, ahová törekedett, ahol az igazak kórusai a dicsőség gyönyörűséges pálmájának örvendenek, amelyet erényükkel kiérdemeltek. Kérjük oltalmát, hogy akiket eddig imájával támogatott, most erényének állandó érdemére hivatkozva ajánlja őket Istennek, akinek dicsőség századokról századokra. Amen.


(Vita Aniani Episcopi Aurelianensis. In: Monumenta Germaniae Historica Tom.III. Hannover, 1896. 108-117. o. Ford.: Polán Hildebrand és Korzenszky Richárd)